Világvevő - 2003. május 31.

Kulcsár István

A krími tartárokról

Ha a kedves olvasó hirtelenében azt mondaná, hogy sohasem hallott még a krími tatárokról, a nálunk is népszerű balettre, a Bahcsiszeráji szökõkútra emlékeztetném. Bizony, a Dzsingisz kánnal érkezett Aranyhorda széthullásától, a 15. század derekától kezdve a félsziget az 1783-as orosz bekebelezéséig uralták a bahcsiszeráji kánság lakói, a kazányiakkal rokonságban álló, de tõlük nyelvükben is különbözõ tatárok a Krímet. Még a 20. század, a bolsevista forradalom is ott találta õket a félszigeten, ahol orosz polgárokkal, zsidó szõlõmunkásokkal, ukránokkal, görögökkel, örményekkel békésen, késõbb közös autonómiában éltek együtt ezen a pompás éghajlatú, napsütötte vidéken.

Egészen 1944 nyaráig, amikor is a Szovjet Hadsereg visszafoglalta a német megszállóktól a Krímet. A krími tatárok a megszállás alatt állítólag együttműködtek a nácikkal. Ezt állította az NKVD. Persze bizonyára akadtak ilyenek is (akárcsak Ukrajnában vagy éppen Oroszországban másutt), a kitelepítési verdikt azonban minden krími tatárra vonatkozott, azokra is, akik a Szovjet Hadsereg soraiban harcoltak a fronton és kitüntették magukat.

Nagyjából egyidõben a csecsenekkel, az ingusokkal, a balkárokkal és más, fõként muzulmán vallású kis népekkel, a szovjet hatóságok néhány nap alatt többszázezer embert zsúfoltak vagonokba és deportáltak Közép-Ázsiába, meg Szibériába. A teljes lakosságot, kivétel nélkül, egy szálig. A csecsenek kitelepítését személyesen Berija felügyelte, a krími tatárokét Kliment Vorosilov, aki a következõ évtõl kezdve Budapesten elnökölt a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottságban.

A deportált krími tatárok fele (más adatok szerint "csak" a 46 százalékuk) pusztult el a kitelepítést követõ elsõ esztendõben az éhezésés, a fagy, a betegségek következtében. A szovjet kommunista párt 20. kongresszusán kimondták, hogy a deportálások törvénytelenek voltak és jogilag rehabilitálták az életben maradt áldozatokat. A csecsenek, a balkárok és más kis kaukázusi népek fiai visszatérhettek szülõföldjükre, újra megalakíthatták a térképekrõl is eltüntetett autonóm köztársaságaikat, a Volga-menti németek és a krími tatárok azonban nem. Egykori házaikba ugyanis közben másokat költöztettek, földjeiken már mások dolgoztak. Visszanyert állampolgári jogaik birtokában immár szabadon távozhattak Szibériából. Bárhova mehettek a Szovjetunióban, kivéve a szülõhazájukat. Akik mégis megpróbálták - lágerbe kerültek. Vezérüket, az 1943-ban született Musztafa Dzsemiloglut néhány évenként állították újra meg újra bíróság elé. Hiába állt ki ügyük mellett a Nobel-békedíjas Andrej Szaharov polgárjogi harcos, meg a kevésbé ismert Grigorjev nyugdíjas szovjet tábornok (akit ezért elmegyógyintézetbe kényszerítettek), a krími tatárok egészen a 80-as évek végéig nem térhettek vissza szülõföldjükre. De akkor sem szervezetten tették ezt lehetõvé számukra. Késõbb pedig kétszeresen is bonyolulttá vált helyzetük a Krímben, amely Ukrajnához került, noha a lakosság többsége orosz. Ukránok csak kis számban éltek-élnek ott. A Krímben található az orosz flotta egyik legnagyobb támaszpontja: Szevasztopol. Az újjáalakult - de nem tatár, hanem afféle, ki tudja, milyen néven-címen, mivégett létrehozott - Krími Autonóm Köztársaságban a tatár kisebbséget hol az ukrán hatalom próbálja kijátszani az oroszok ellen, hol fordítva.

Ma mintegy negyedmillió visszatért tatár lakhelye a Krím, másik negyedmillió maradt Közép-Ázsiában, míg a 19-20. században emigrált véreik leszármazottai - több millióan - élnek Törökországban és a térség más országaiban. Most már saját medzsliszük (parlamentjük) van és idõrõl-idõre összehívják a nagy népgyűlést, a kurultájt is. (A jövõ század regényében Jókai Mór a magyar körültáj szóval rokonítja ezt.) A krími tatárok kurultája 1991-ben visszatérési joguk elõharcosát, az akkorra már szintén hazatért és a medzslisz elnökévé választott Dzsemiloglut új címmel, egyben névvel ruházta fel. Az õ neve ma Musztafa Kirimoglu, ami magyarul annyit tesz, mint a "Krím fia".

Az elmúlt évtizedben kis töredékére esett vissza a Jaltában, Jevpatorijában, Oreandában, Alupkában és a Krím-félsziget más tengerparti fürdõhelyein üdülõ honfitársaink száma. Persze, hiszen ha azelõtt csak ez, meg a bulgáriai Aranyhomok jelentette számunkra a meleg tengert, ma már mehetünk Ciprusra, Krétára, a Costa Bravára, Tunéziába vagy - akinek az erszénye engedi - akár a Bahamákra is. Ám ha mégis a Krímbe vet jósorsunk, ne feledkezzünk meg az ott élõ török ajkú népcsoportról (a másik ukrajnai - a kárpátaljai magyarságnál valamivel nagyobb létszámú – nemzeti kisebbségrõl): a krími tatárokról sem.

A Krím félsziget térképe

Vissza